Boróka népies neve: apró fenyő, borosán, borostyántüske, borovicskafenyő, borsfenyő, gyalogfenyő, komkék, közönséges boróka, töviskés fenyő
Latin neve: Juniperus communis L.
A Duna-Tisza közén, de hazánk más részein is nagy tömegben előforduló, örökzöld cserje. A különféle tájakról származó borókák hazánkban nagyon különböző módon viselkedhetnek, az egyes növények igényei fölöttébb különbözőek lehetnek. A szennyezett levegőt általában rosszul tűrik, emellett gyakran tetvesednek, atkásodnak. Fényigényesek.
A kis-ázsiai fajok jól tűrik a szárazságot. Ivartalanul a megújított anyatövekről hajtásdugványokkal jól szaporítható. Termése egy–két év alatt érik be.
Második éves kékes-hamvas bevonatú termései szolgáltatják a kissé édes-kesernyésen zamatos, nagyon aromás, kissé csípős ízű fűszert (Juniperi fructus). Illó olajat, invertcukrot, juniperint, flavonglikozidát, gyantát, cseranyagot, gumit, fehérjét, viaszt és pektint tartalmaz.
Ősrégi idők óta használják fűszerként, egész vagy őrölt állapotban. Főzelékek, saláták, savanyú káposzta, húsételek, marinírozott halételek, vadpástétomok fontos ízesítője. Kitűnő ízt kölcsönöz a sertés- és vadsülteknek, de nem hiányozhat az igényesebb pácléből sem. Fűszerkeverékeket, sonkapácokat, húsfüstölőszereket készítenek belőle. A divatos grillsütésű húsoknak borókás füstölésen keresztül finom aromás ízt adhatunk. A gyógyászatban vízhajtóként, szélhajtóként, étvágygerjesztőként, vese-, epekő oldószerként, hurutos megbetegedéseknél használják.
Kitűnő izzasztó hatású csúz- és köszvény bántalmaknál. A bogyókból lekvárt is készítenek, melyből naponta egy-két kávéskanállal fogyasztanak vízelhajtóként, epe- és veseműködést serkentőként. A borókából pálinkát is főznek, mely a borovicska és az angol „gin” alkatrésze.
Források: wikipedia